Utazások

 

 

 

[Home][India][Medjugorje][Ciprus][Olaszo.]

 

 

 

 Utazás a torinói lepelhez

 

 

Hirtelen jött ötlettől vezérelve utaztunk Torinóba. Kiderült ugyanis, hogy a „közelben” laknak azok a német barátaink, akiket még a két Németország egyesítése előtt ismertünk meg Prágában egy sörözőben. Találkozásunk meglehetősen sorsszerű. Ők akkor Berlin keleti részében laktak. Mikor elbúcsúztunk tőlük, azzal a gondolattal mormoltunk el egy udvarias meghívást, hogy sohasem látjuk őket többet. Nem így történt. A prágai megismerkedést újabb találkozások követték, Majd, még a vasfüggöny lebontása előtt, útra keltek és mindenüket hátrahagyva Magyarországon keresztül, disszidáltak Nyugat-Berlinbe. Később Cipruson, jelenleg pedig egy olaszországi kisvárosban Tarcentoban telepedtek le. Életvidám, örök optimista, páratlan humorral megáldott, vendégszerető emberek, akik többször kezdték újra az életüket. A nő ötven, a férfi hetven körüli, mindamellett remek egészségnek örvendenek. Gondoltuk, megnézzük ennek a legújabb újrakezdésnek az eredményét. Hat napot terveztünk Olaszországban eltölteni. Ennek elégnek kell lennie, lévén Isten is hat nap alatt teremtette a világot… 

 

Első nap

Az utazásunk első állomása az Udine közelében található kisváros, Tarcento, ahol a barátaink élnek. Tarcento kb. 600 km, uccu neki, kocsival fél nap alatt lezavarjuk! Viszontagságaink már a magyarországi szakaszon megkezdődtek, mert kb. 100 km hosszan útépítés volt, ami miatt a kétirányú forgalom csak egy sávon, lépésben tudott haladni. Sebaj, majd az osztrák autópályán behozzuk! Klagenfurt közelében megálltunk egy szusszanás erejéig, majd amikor ismét el akartunk indulni, az autó meg se nyekkent. 36 fokos hőség, árnyék sehol, kaja már nincs, kis langyos víz még lötyög a palackban… Nem állhat elő olyan helyzet, amit ne tudnánk megoldani – szoktam tanítani a tréningjeimen. Épp ott állt meg a parkolóban egy magyar busz. Az idegenvezető segített, előkerített egy autószerelőt az utasok közül, aki megnézte. Egyesült erővel megpróbáltuk betolni. Nem ment. Majd egy német autós próbált segíteni, hogy az ő aksijáról kábellel elindítsuk az autónkat. Ez sem sikerült. Végül ki kellett hívni az autómentőt. A szerelő beült az autóba, majd a slusszkulccsal, egyetlen mozdulattal elindította azt. Ez került 130 EU-ba. Ezt akkor lehetett volna megúszni, ha tagjai vagyunk a nemzetközi autóklubnak. A szerelő javasolta, hogy ne állítsuk le a motort, így aztán a hátralevő utat megállás nélkül tettük meg. Elmondta továbbá, hogy fél órán belül ez már a harmadik hasonló eset. A férjem már máskor is lerobbant ezen a helyen, másik autóval, amit akkor el kellett vontatni. Ez az európai Bermuda háromszög, vagy mi?

 

Amint elindultunk azonnal elkezdtem a helyzet elemzését. Miért kellett ennek megtörténnie, és mit jelentenek az események? Egészen biztos voltam benne, hogy a lepel megtekintésével van összefüggésben a dolog. Valami akadály van bennem (bennünk), ami nem lett feltárva. Ha elvergődünk Tarcentoig még nem fog megoldódni, hogyan jutunk el Torinóba? Nem vagyunk felkészülve az útra! Valóban, kapkodás volt az egész. Utolsó pillanatig dolgoztunk, hogy el tudjunk jönni. Menet közben azon meditáltam, mit kell még tenni, hogy simán menjenek a dolgok, eszembe jutott egy pár mentő ötlet. Már megnyugodva érkeztem Tarcentoba. Nem lesz baj az autóval, és így lett, azóta sem derült ki, mi volt a baja.

 

A vendéglátóinkkal töltött első este fáradtságra hivatkozva visszavonultam, hogy befejezzem a lelki felkészülést, ami még szükségesnek láttam a torinói út előtt.

 

kert1

 

A ház kertje, ahol vendéglátóink élnek

 

Második nap

Ismerkedtünk a várossal és a környékkel. Tarcento kb. 9000 lakosú kisváros, ami kívül esik a nagy turista forgalmon. Igazából nincs is ott semmi látnivaló, pihenésre viszont ideális. A dél-alpesi klíma, és növényzet találkozik a szubtrópusival, ennek következtében a fenyőfák varázslatos egységet alkotnak a pálmafákkal. Az emberek a déli lejtőkön szőlőműveléssel foglalkoznak, vagyis ez egy bortermesztő vidék. Délután a szőlőhegyekre kirándultunk és természetesen meg kellett kóstolni az ott készített borokat. Magyarországon már szinte valamennyi szőlőhegyet bejártam (a baráti kör érdeklődése kapcsán). Számomra ebben mindig az okozza a problémát, hogy kötelezően inni kell. Az olasz házi borok megkóstolása után kénytelen voltam átértékelni a magyar borokat… Van még mit tanulnia a magyaroknak.

 

hegy1

 

Tarcento. Kilátás a szőlőhegyről

 

A délutáni bevezető borozgatás egy tarcentoi kocsmában folytatódott, ahol a helyiek (mármint a férfiak) a közösségi életüket élik. Itt mindenki ismer mindenkit. Honnan? Hát a kocsmából. Borvidék lévén, víz helyett is bort isznak. Mikor beléptünk kérdezés nélkül kezünkbe nyomtak egy poharat és megtöltötték. Ha óvatlanul megittad, vagy valahogy megszabadultál tőle, akkor újratöltötték. Szó szerint a csapból is bor folyik. Mikor úgy gondoltam, hogy már előre megittam a torinói misebort, angolosan leléptem, mert nem tudtam máshogy megszabadulni a borospohár tartalmától.

 

A nap azonban még nem ért véget. Eddig éhgyomorra ittunk, ezt követően jött a vacsora. Barátaink a környék legjobb éttermébe vittek, ahol természetesen ismét mindenki ismert mindenkit. Az étterem olyan magas színvonalat képviselt, hogy bármely világvárosban az első kategóriák közé tartozna. A hét egy adott napján olyat játszanak, hogy egyfajta alapanyagot 12-féle fogás formájában dolgoznak fel. Ottlétünkkor éppen pisztrángból készítettek 12-féle fogást. Ha vegetáriánus vagy egyél halat – mondták. Már a szeme sem rebbent. Annál is inkább, mert anno Indiában is ugyanez volt a szlogen Kalkutta legjobb éttermében (indiai élménybeszámolómat itt http://www.spiralkor.hu/course3_1.html olvashatjátok). Ha magamnak főzök, többnyire vegetáriánus táplálkozást folytatok. Máskülönben szabad vagyok a szabályoktól, vagyis a szabályokat magamnak alkotom. Amúgy Jézus azt mondta „Nem attól betegszel meg, ami a szádon bemegy, hanem attól, ami kijön.” Magam részéről nem szeretem a halat (sem), de mindent megeszem, amit elém tesznek. Jézus ezekkel a szavakkal küldte szét a tanítványait: „Azt egyétek, amit elétek tesznek.”. Így szépen végigettem a 12 fogásos halmenüt. A vacsora legalább három órán keresztül zajlott, és közben a vörösbor mellé hoztak még helyi készítésű törkölypálinkát különböző módokon feltupírozva: jéghabbal, tisztán, koktélban, mindezt külön rendelés nélkül. Mivel nyilvánvaló volt, hogy ezeket nem leszek képes a saját gyomromban eltüntetni, így szépen szétöntözgettem őket az elénk helyezett különböző poharakba. Volt ugyan egy medence is a közelben, de sajnáltam volna az aranyhalakat, ha berúgnak.

 

Természetesen kocsival voltunk. Barátaink mindezek elfogyasztása után volánhoz ültek, és hazavittek bennünket a kanyargós hegyi utakon. Olaszországban egyébként 0,5 ezrelék véralkohol szintig nem büntetnek, utána 0,5 ezrelékenként emelkedik a büntetés. Itt azonban ez senkit sem érdekelt, mivel a rendőr együtt ivott a polgármesterrel és a vendégekkel, Róma pedig messze van... A vacsora után átértékeltem a magyar vendéglátást és a magyar konyhát. Bár eddig sem volt róla túl jó véleményem. Amit azonban itt nyújtottak számunkra, mint mindennapos teljesítményt, az mesterszakácsokat lepipáló eredmény. Mindezt ők saját magukért teszik, lévén turista ritka, mint a fehér holló. Egyszerűen szeretik, amit csinálnak, szeretnek enni, inni és élni.

 

Harmadik nap

Péntek lévén, úgy döntöttünk, hogy most megyünk a tengerhez, mert hétvégén nagyon sokan lesznek. Barátaink nem tartottak velünk. Elindultunk Trieszt felé a tengerpartra. Mikor át akartam öltözni, akkor vettem csak észre, hogy a fürdőruhámat és minden egyéb strandoláshoz szükséges felszerelést a szállásunkon felejtettem a reggeli nagy kapkodásban. Előző nap későn feküdtünk le, önmagamhoz képest sokat ittam, és nekem reggel és este még a szokásos jógagyakorlataimat is el kellett végezni pluszban a társasági élet mellett. Ebből a szabályból nem voltam hajlandó engedni. Tudni kell még, hogy barátunk egy beszélőgép, ha nem alszik, akkor folyamatosan beszél. A társalgás németül folyt, amit én nem beszélek jól, ezért nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne veszítsem el a fonalat. Ha valamiben biztos akartam lenni, akkor angolul kérdeztem meg, vagy mondtam el. Így a társalgást németül, angolul, barátaink az olaszokkal olaszul, mi pedig egymás között magyarul folytattuk. Ez eleinte meglehetősen fárasztó, de nagyon jó gyakorlási lehetőség volt. Szóval nem volt egyszerű a célra koncentrálni.

 

Férjemen rajta volt a fürdőnadrág, így ő fürödhetett volna, de szolidáris volt velem. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani jutott eszembe… Egy szállodában megkérdeztük hol lehet fürdőruhát venni. A promenád végén, volt a válasz. Szépen elindultunk gyalog, gondolván, hogy a promenád majdcsak véget ér. Gondolhattuk volna, hogy az olasz tengerparton végig promenád van. Több km-es séta után a tűző napon, amikor már megszületett bennem a döntés, hogy akár bugyiban vagy meztelenül is megfürdök, találtunk egy üzletet, ahol megvettem az egyetlen fürdőruhát, ami passzolt. Legalább van egy jó fürdőrucim, dicsekedhetek vele, hogy olaszból hoztam, hahaha, bár biztos voltam benne, hogy senkit sem fog érdekelni!

 

promenade

 

A tengerpart, háttérben Trieszt

 

Visszafelé, séta közben minden km-nél kipróbáltuk a tengert. Elmondhatom, hogy mindenütt egyformán sós. A tengerparti pihenés közben végre volt egy kis szusszanásnyi időnk, amikor férjemnek eszébe jutott, hogy ő pedig a torinói belépő jegyet felejtette el kinyomtatni, amivel igazolnunk kellene a helyfoglalást a lepel megtekintéséhez. Ehhez ugyanis előre kellett időpontot foglalni, napra és órára. Nem tudhattuk mennyire fontos ez. Később kiderült, hogy e nélkül elúszott volna megtekintés.

 

Nem baj, jött a mentő ötlet. Majd a barátainknál ismét letöltjük az internetről, és megkérjük őket, hogy nyomtassák ki. Késő este indultunk vissza a tengertől a barátainkhoz, akik saját készítésű, isteni finom vegetáriánus vacsorát szervíroztak, amit a szokásos, éjszakába nyúló világmegváltó beszélgetés követett. Közben rákérdeztem a torinói jegyre. Ó már elintézték, volt a válasz, minden rendben. Másnap kiderült, hogy nem egészen…

 

Negyedik nap

Beszédkényszerben szenvedő barátunk dolgozni ment, így volt egy kis relax. A náluk töltött néhány nap bepillantást engedett a kisvárosi életformába. Itt az emberek segítik egymást! Részt vesznek egymás életterének fenntartásában. Barátunk egy marhafeldolgozáshoz ment segíteni az ismerőseinek. Megvettek egy fél marhát, és házilag dolgozták fel, hasonlóan a magyar disznóvágásokhoz. A minőségi hús ott is drága, ezért házi kolbászt töltenek. Amúgy mindent házilag állítanak elő, amit csak lehetséges. Növényeket termesztenek a kiskertekben, kompótot, lekvárt főznek be, kenyeret sütnek, amit nem tudnak előállítani, megvásárolják egymástól vagy elcserélik, utána mennek a helyi piacra vagy a vegyesboltba, ha ott sincs, akkor mennek a szupermarketbe. Így tartják egymást életben. Mindehhez nem kell központilag bezáratni vasárnap a szupermarketeket, egyszerűen van annyi tudatosságuk az embereknek, hogy felismerik, egymás segítsége nélkül az egész közösség élettere beszűkül. Ezért olyan fontos barátainknak a kocsma, mint a közösségi élet központja. Ott lehet találkozni, megbeszélni, kinek mire van szüksége, kit mire lehet megkérni.

 

A délután azzal telt, hogy fizikai síkon felkészüljünk a torinói útra, ahová másnap délelőtt indultunk. Torino 600 km Udinétől autópályán, részben ezt az utat beszéltük végig, de főleg a városban való út kötötte le a figyelmemet, mert a szállásunkhoz keresztül kellett autózni Torinón. Este a csapat ismét elment a kocsmába, mondták nem muszáj velük menjek, éltem a lehetőséggel. Cserébe vigyázzak a kutyájukra. OK. Ez a kutya még életében nem volt sem egyedül, sem mással a gazdáin kívül. Mondtam nekik beszéljék meg a kutyával, néztek rám, de megtették. A kutya teljesen ráhangolódik a gazdáira, ha családtagként kezelik. Az ilyen kutya olyan, mint egy gyermek. Egyedül maradtam a kutyával. A kutya kiült a teraszra, és folyamatosan figyelte a kaput, várt. Nem jöttek. Egy idő után elunta a várakozást, bejött, kapott enni, inni, szépen lefeküdt a foteljába, és húzta a lóbőrt késő éjszakáig. Közben előkerült még egy macska, az is kapott enni. A fennmaradó időt azzal töltöttem, hogy memorizáljam a Torinón belüli útszakaszt és gyakoroljam a számítógépes interaktív térkép használatát. Az út három-negyede kitisztult, de volt egy pont, ahol homályos maradt a kép. Ezt még át akartam beszélni a férjemmel.

 

Késő éjjel jöttek meg, már nem beszéltünk meg semmit. Férjem megnyugtatott, majd a GPS. Igaz, vittünk magunkkal egy okostelefont GPS-el, és egy laptopot interaktív térképpel, az is igaz, hogy egyik működése sem volt korábban élesben kipróbálva. Végül még egyszer rákérdeztem a jegyre. A jegyet barátunk felesége nyomtatta ki, és feltűnt neki, hogy a jegy nem június nyolcadikára szól, mi pedig akkor akartunk menni. Tette ezt annak ellenére, hogy ők máig nem értik – nem lévén hívők – hogy miért utaztunk 600 km-t Torinóba és ugyanannyit vissza, hogy negyed órát egy bizonytalan eredetű lepedő közelében tölthessünk. Ezt meg sem kíséreltem elmagyarázni nekik. Jézus halotti lepje egy kereszténynek olyan, mint a muszlimnak Mekka, a hindunak a kumbamela, a hegymászónak a Himalája. Miért? Mert ott van. Belső késztetés, nincs rá más magyarázat. Imáimba foglaltam a nevét, hogy észrevette dátumbeli eltérést. Férjem ugyanis tévedésből egy korábbi helyfoglalásunk visszaigazolását küldte át neki nyomtatás céljából. Így, utolsó pillanatban, még sikerült korrigálni a hibát, és most már biztos voltam benne, hogy minden akadály elhárult.

 

Ötödik nap

A kutya olyan mértékben elfogadott, hogy reggel bemerészkedett a hálószobánkba. Ezzel jelezte nekem, hogy most már nem tekint idegennek. Ettől nem voltam annyira lelkes. Több órán át tartó, kiadós reggeli után indultunk útnak. Barátaink azt mondták, ők mindig így élnek. Férjem megkóstolta a tegnap hazahozott nyers kolbásztölteléket kenyérre kenve, én már a látványt sem bírtam. Később ő is megbánta.

 

Teljesen zökkenőmentes volt az út, fogytak a kilométerek. Igaz, a GPS-ről kiderült, hogy csak az aktuális helyzetünket mutatja, semmilyen utasítást nem ad, valamilyen beállítási probléma miatt nem lehetett vele útvonalat tervezni. A laptopon található interaktív térképet pedig internet hiányában nem lehetett interaktív módban használni, mivel nem volt összekapcsolva az okostelefonnal, amelyen keresztül viszont folyamatos lehetett volna az internet kapcsolat. Szóval ki volt ez találva, csak hiányzott néhány láncszem. Csak a városi közlekedéstől tartottam, annak is csak a legutolsó szakaszától, ahol homályos volt a belső kép. Egy hatsávos sugárúton, ami parkoló autókkal, villamossal, három különálló szakaszra volt osztva, kellett volna balra fordulni egy kis mellékutcába. Ezt már előre tudtam, hogy nem fog menni, pedig ezt mutatta otthon az útvonaltervező. Ezért kidolgoztam egy másik balrafordulási lehetőséget is, ha ez elsőt elvétenénk. A második lehetőségnek egy folyón való áthaladás után kellett volna lennie. Na de hol a folyó? Sehol. Olaszországi utunkon számos folyómedret láttunk szinte teljesen kiszáradva. Lehet, hogy a folyó eltűnt? Már egy másik sugárúton jártunk, amikor észrevettem, hogy túlszaladtunk a célon. Sebaj, mondta a férjem, majd visszafelé megtaláljuk. Végül nem mentünk vissza a sugárutakra, hanem a kis mellékutcákon sarokról sarokra navigálva, kézi vezérléssel találtuk meg azt a külvárosi utcát, ahol a szállásunk volt. Éppen parkolóhelyet kerestünk, amikor integetésre lettünk figyelmesek, a szállásadó nő épp akkor érkezett, és beterelt bennünket az udvarba. Úgy látszik, hogy ez a kis eltévedés szükséges volt ahhoz, hogy pont egyszerre érkezzünk a kapuhoz.

 

A külvárosi apartmanba belépve leesett az állam. Egy minden igényt kielégítő helyre kerültünk. Teljesen felszerelt konyha, kávéautomata kávé egységcsomagokkal, szódavíz készítő berendezés, légkondi, mosógép, vasaló, 10 féle fürdőhab, hajszárító stb. Kifinomult ízlést tükröző berendezés, vázákkal, virágokkal, mütyürökkel. Mindez olyan áron, hogy Magyarországon még egy szabolcsi faluban sem állnának velem szóba ennyiért. Két utcával odébb már kezdődött a belváros a fizetős parkolással. Itt ingyenes a parkolás, és remek a tömegközlekedés a belvárosba. A szállásadónő miután fizettünk közölte, hogy ő ide már nem jön vissza, hagyjuk a lakásban a kulcsot, és csapjuk be az ajtót, ha távozunk. Nem vittük el a vasalóját, a samponjait, sem a vázáit, de úgy látszik mások sem, ha ő ezt rendszeresen így meri csinálni. És itt jön ismét az, hogy mit teremt az ember a gondolataival? Ő nem azt teremti, hogy meglopják, hanem azt, hogy tisztességes, becsületes emberek szállnak meg nála. És úgy lesz.

 

A délután hátralevő részében bementünk a belvárosba, hogy ismerkedjünk a helyszínnel. A szállásunkon térképet is találtunk, így már könnyű volt a tájékozódás. A templom környéke, ahol a leplet őrzik és kiállították, tele volt rendezőnek öltözött emberekkel. Nagyon szolgálatkészek voltak, de egy szót nem beszéltek sem angolul, sem németül, még a rendőrt is odahívták, de az is csak mutogatni tudott. Végül találtunk egy távol-keleti külsejű urat, aki kifogástalan angolsággal, részletesen útbaigazított bennünket a holnapi teendőkről.

WP_20150608_13_58_25_Pro

 

Torino. Királyi palota

 

A férjem által reggel elfogyasztott nyers kolbászhús estére jutott abba a stádiumba, hogy halaszthatatlanul távozni akart. Aki járt már Olaszországban tudja, hogy ott ritka a nyilvános WC, és az éttermekben, kávézókban sem feltétlenül található meg. Nekem, ez Velencében okozott problémát, amikor az első fiammal voltam állapotos. Csak az együttérzés akadályozott meg abban, hogy hangosan röhögjek, hiszen tisztában voltam a helyzet komolyságával. Szerencsére egy harcművészeti kéztartás, ami elősegíti a testi funkciók fölötti kontrolt, megmentette a helyzetet, máskülönben egy bokrot kellett volna választani. Nekem, annak idején ez a kéztartás az életemet mentette meg, amikor az M0-son 100-al haladva két kamion között rosszul lettem, és csak így sikerült elkerülnöm, hogy felkenődjek a falra, vagy maga alá gyűrjön egy kamion. Azt nem tudhattam meddig tart a rosszullét, be tud-e jönni holnap a városba, de azt eldöntöttem, hogy én nélküle is bemegyek, mert nem az én karmám, ha valaki olyasmit fogyaszt, amivel kilövi magát. Tarcentoi barátainknak semmi bajuk nem lett (mint később kiderült), valószínűleg annyit ittak utána, hogy még a baktériumok is elpusztultak.

 

Hatodik nap

Kora reggel dudálásra ébredtünk. Férjem gyorsan felismerte, hogy ez nekünk szól, és lerohant az udvarba. Valaki nem tudott kiállni tőlünk. Az udvar ugyanis tele volt garázsokkal és autókkal, ahová művészet lett volna úgy beállni, hogy minden béna közlekedni tudjon. Szerencsére kora reggel talált még az utcán parkolóhelyet, amire később már felette kevés lett volna az esély. Mivel minden rendben volt és mindenki jól volt, idejében elindultunk további városnézés céljából. A lepel megtekintésére 13 órától kaptunk időpontot, addig sétáltunk, és ismerkedtünk a tömegközlekedéssel. Most ismételten fejet kellett hajtanom az olaszok, legalábbis a torinóiak előtt.  

 

Torino Olaszország negyedik legnagyobb városa, kb. 1,7 millió lakossal. Rengeteg az autó, de ugyanakkor kiváló a tömegközlekedése is. A közlekedés annyira jól szervezett, hogy egyszerűen nem volt dugó. Pedig itt is voltak építkezések, útlezárások stb. A buszok a villamos síneken járnak, és a megállójuk is ott található. Ha beállsz egy megállóba vagy villamos jön, vagy busz, aztán, ha a busz másfelé megy, akkor letér a sínről. Noproblem. A tömegközlekedésen sem volt tömeg, de ugyanakkor autóval is lehetett haladni. Minden trafikban lehet jegyet kapni, másfél EU-ért másfél órát utazhatsz annyi átszállással, amennyi belefér. Jegyet tehát egyszer érvényesítesz, az első felszállásnál. Abból az alkalomból, hogy a leplet kiállították, külön jegyet adott ki a város a nagy turistaforgalomra számítva, amit abból lehetett látni, hogy a jegyre a leplen látható képmás volt rányomtatva. A közlekedési kultúrájuk egészen kimagasló. A reggeli dudálástól eltekintve, ami természetes volt, egyetlen egyszer sem halottunk dudálást vagy anyázást, pedig én magam is a belvárosban többször az úttest közepén találtam magamat bámészkodás közben. A legszűkebb utcákon is halad a forgalom, sőt villamos is jár. Ha valaki kiténfereg az utca közepére, mivel járda nincs, vagy azokon ülnek a kávézók vendégei, akkor megállnak és megvárják, míg odébb méssz. Egyszerűen hozzászoktak, hogy a belváros tele van bámészkodó turistával, és azokra vigyázni kell.

 

WP_20150608_12_12_41_Pro

 

Torino. Keresztelő Szent János templom, ahol a leplet őrzik és ahol kiállításra került

 

Végül eljött a várva várt pillanat, és elindultunk a regisztrációs hely felé. Számítva a nagy tömegre egy folyosórendszert építettek ki a templom bejáratáig, ami a templom kertben kanyargott. A belépéskor ellenőrizték a jegyen található dátumot és időpontot, ami plusz-mínusz félóra lehetett. Utána egy ellenőrzésen kellett keresztülesni, hasonlóan, mint a repülőtereken. Le kellett tenni minden csomagot, amit átvilágítottak, és fémérzékelő kapun kellett keresztülmenni. Hasonlót Indiában is tapasztaltam szent helyeken. A legteljesebb óvintézkedések közepette folyt a kiállítás. Teljes rendőri készültség, minden utcasarkon rendőrautó állt, továbbá tűzoltóság és mentők. Az ellenőrzést követően már nem lehetett elhagyni a folyosórendszert, amit fehér ponyvákkal borítottak, hogy a hőség ellen védjék a látogatókat. A kanyargó folyosón helyenként folyadék ki- és bevitelei lehetőség volt. Fél óránként egyszerre száz embert engedtek be a folyosón. Így nem volt tumultus.

 

WP_20150608_12_39_23_Pro

 

A templom kertjében kanyargó folyosó rendszer

 

Először egy vetítőterembe érkeztünk, ahol filmvetítés volt a lepelről, amin megmutatták mit kellene látni. A lepel egyes részeit kinagyították és hat nyelven feliratozva megmagyarázták, mit jelent. Ezt követően a száz embert még további négy csoportra osztották, és így engedtek be bennünket a templomba. A kis csoportot további három részre választva, emelvényekre tereltek bennünket, ahonnan mindenki jól látta a függőlegesen kiállított, üveglappal borított leplet.

 

WP_20150608_12_59_35_Pro

                           

A torinói lepel a templom kupolája alatt került kifüggesztésre (kb. 1 m széles és 4 m hosszú)

 

Rövid ideig ugyan, de valóban meghitt viszonyba lehetett kerülni vele, mivel nem voltak egymás hegyén-hátán az emberek. Én már odahaza készültem arra, hogy Isten egyik aspektusához forduljak a kérésemmel. Nem magamnak jöttem kérni, hanem egy bizonyos szándékkal. Ehhez egy imát is el kellett mondani. Az istennévre emlékeztem, de az imából egy szó nem jutott eszembe, hiába tanultam meg előtte. Elmondhattam volna a saját szavaimmal is gondolhatja valaki, de ez nem ilyen egyszerű. Az ima latin nyelvű volt, és mint mantra csak így hordoz egy jelentéstartalmat, ha lefordítod, már semmi értelme.  A papír nálam volt, de a vak sötétben semmit nem lehetett látni, mivel csak a lepel volt kivilágítva. Mentő ötletként letérdeltem, és az állványzat alól szűrődött fel annyi fény, hogy fel tudtam olvasni a latin szöveget. Már menni is kellett, sürgettek bennünket, jött a következő csoport. Hogy kérésem meghallgatásra talált, arról már sikerült megbizonyosodni.    

 

A délután hátralevő részében séta közben megkóstoltunk egy valódi olasz fagyit, és vettem egy Medjugorjei Mária képet (a Megjugorjéről készült élménybeszámolómat itt http://www.spiralkor.hu/course3_2.htm olvashatjátok). Torinóban mindenki Jézus képmást akar venni, ezért a Mária kép olcsó. A torinói leplen található Jézus képmást egy magyarországi Mária kegyhelyen vettem egy évtizeddel ezelőtt szintén fillérekért.

 

WP_20150608_13_14_01_Pro

 

Torino. Sétáló utca kegytárgy árusokkal

 

 

A kegytárgy árusítás ugyanolyan biznisz, mint bármilyen más kereskedelem, éppen ezért ne legyenek gátlásaitok, hogy kegytárgyak árán alkudoztok. A szenteket ábrázoló képek, festmények mindaz ideig csupán tárgyak, amíg ti szentképként nem kezditek el használni. Ha a képet azonosnak tekintitek azzal az entitással, akit ábrázol, és rendszeresen imádkoztok hozzá, akkor az entitás kiterjedhet a képbe, és energetizálja azt. Ettől a kapcsolattól válik egy oltár oltárrá és a kép szentképpé. 

 

Délután indultunk vissza Tarcentoba, mivel 600 km-es út előttünk. Este a barátainkat búcsúzóul meghívtuk egy igazi olasz pizzára, amit előttünk dagasztottak, nyújtottak és sütöttek ki kemencében.

 

pizza-9

 

Az óriás pizzák

 

Hetedik nap

Reggel indultunk haza Budapestre. Az út első kétharmada eseménytelenül telt. Ha netán kétségeim lettek volna, hogy Magyarország Európa melyik feléhez tartozik, akkor az utazás egyértelművé tette. Az út első 350 km-e Olaszországon és Ausztrián keresztül vezetett, ennek megtételéhez kb. három órára volt szükség. Az utolsó 250 km-es szakasz Magyarországon található, ehhez hat óra kellett. Igaz, hogy az M7-es autópályán ért bennünket az egész országra lezúduló felhőszakadás (2015.06.09), ami pontosan annyira hiányzott, mint hab a tortáról. De ezt is megkaptuk, és szerencsésen megérkeztünk.

 

Epilógus

„Anyám az álmok nem hazudnak…” (Petőfi). Valóban, amiről álmodunk, az van bennünk. Az álom pedig olyan, mint egy kis halál, mert az éber tudat kiiktatódik. Ha szeretnénk képet kapni arról, mi történik majd velünk a halál után, dolgozzuk fel az álmainkat. Noha magamnak nem kértem Torinóban, mégis kaptam: a tudatos halált. De míg az eljön, hosszú az élet.

 

vege-10

 

Rhasoda Varga Margit 2015. 06. 08. Torino, Keresztelő Szent János templom bejárata

 

 

 

 

Rhasoda Varga Margit

2015.06.15.

   

 

 


 

[Home][Bemutatkozás][Tanfolyamok][Havi program][Szolgáltatás][Kiadványok][Elérhetőség][Vallások][Írások][Utazások][Ajánló][Kérdések][Jóga][blank]

 


varga.margit@t-online.hu